Gyümölcsök, 70-es évek

Azt terveztem, hogy várok valamennyit, nem rögtön csinálom meg a gyümölcssalátát, a nektarinnak puhulnia kell. Aztán persze kábé rögtön csináltam meg, a puhulás úgysem percek, hanem napok alatt megy végbe. Málnás, meggyes, nektarinos gyümölcssalit eszem és a Fleetwood Macet hallgatom, már amikor a Spotify éppen engedi – éljenek a reklámok! Nem, ne éljenek, a 70-es évek viszont éljenek. Próbálom hallgatni a többi számukat is, de kettőig jutottam, visszatérek a The Chainhez. Köpködöm a meggymagokat. Most egy kicsit nyár van.

 

 

Update: Hallgatom a Rumours albumot (Super Deluxe), ami 1977-ben az év albuma lett, a győzelem (fogalmam sincs, kik ellen) megérdemeltnek tűnik!

Reklámok

Tyúkok és trambulin – egy nap Bátonyterenyén

 

Ha az ember, vagy legalábbis én, felfedez valami jó dolgot, arra gondol, miért nem tette korábban. Arra, hogy jaj, ezt én miért csak most kezdem el? Na, így voltam tegnap az Adománytaxival.

IMG_0702

A később zseniálisan emlékezetessé váló szombati nap kicsit nehézkesen indult. Én korábban voltam ott a megbeszélt helyszínen, sokan viszont bizonyos félreértések miatt jóval később futottak be, de sebaj, mint megtudtuk, ma sokkal közelebbi helyre megyünk, mint általában, amikor nem másfél, hanem három órát autózik a csapat és nem fél nyolckor, hanem reggel hatkor van a találkozó. A várakozás után végre lementünk a régi óvóhelyre, ami most barátságos, fotókkal, szívecskékkel, kéznyomokkal, rajzocskákkal díszített fehérre meszelt falú raktár, benne szép rendben az ikeás és egyéb zacskós ruhacsomagok. Rengeteg. Gyorsan be is álltunk sorba és önkéntes tűzoltókhoz hasonló profizmussal adogattuk a nehéz zsákokat egymásnak. Az egyébként sem túl erős időérzékem kikapcsolta magát, úgyhogy csak tippelni tudok, hogy talán fél órán át serénykedtünk, raktuk tele a kisbuszokat, aztán beszálltunk és száguldottunk is Bátonyterenyére.

Csodálkoztam magamon. Hogy az első pillanattól kezdve, ahogy leértünk és megláttam a tanodát és az előtte álló embereket, milyen nyitott és közvetlen, mondhatni, bátor vagyok. Azt hiszem, ez leginkább Berki Judit kisugárzásának köszönhető. Rögtön éreztem, hogy nem akárki ez az ember, aki most kedvesen és barátságosan körbevezet minket a gyönyörű tanodában. És a tanoda, mintha átvenné az azt működtető emberek (Judit mellett Szomora Szilárdot volt szerencsénk megismerni) és az azt gyakran látogató emberek auráját: barátságos, vidám, kreatív, érdekes, ilyen jelzőket tudnék aggatni a házra. Kávéval, teával, nutellával, királyi reggelivel vártak minket, aztán jöhetett a bepakolás, sőt inkább beszuszakolás – sok cucc, kevés hely. Ugyanaz a tűzoltós csapatmunka, mint Pesten, csak most az adogatásba nevetve beszállnak a helyiek is. A konyha lesz a raktár, a Pilvax kávéház feliratú földszinti szobában pedig (megy már a 15-ére való készülés!) szépen elrendezzük a női, a férfi, a gyerek ruhákat, az ágyneműket és a cipőket. Aztán végre jöhetnek a vásárlók, 30 forint egy darab, a pizsama egynek számít, igen. A pénz a tanodának megy, és a busz költségeire fogják fordítani, ami elhoz 40 gyereket Pestre, a Nemzeti Színházba, a Roma Ellenállás Napjára.

IMG_0705

A vásárról: mivel kevés helyen volt rengeteg ruha, először ötösével engedtük be az embereket, akinek nem volt, kapott szemeteszsákot a pakoláshoz. Én főleg a cipőkeresésben, méretmegállapításban segítettem, a gyerekeknek meg a cipő felvételében is – Jázmin zoknis lábát, kis pucér sarkát fogva rájöttem, hogy a sok gyerekcipő mellett sok-sok gyerekzokni is kellene.

IMG_0723

A sok-sok ruha közt találtunk egy szétesett, majdnem teljesen levált talpú cipőpárt – ilyen ugyan még sosem fordult elő az Adománytaxi történetében, de azért iderakom L.Ritók Nóra pontos, segítő megjegyzéseit a ruhaadományozásról: https://szocio.atlatszo.hu/2017/02/15/l-ritok-nora-hogyan-adomanyozzunk-i-hasznalt-ruhak/. A jóhangulatú turizás közben egy szívenütő dolog történt. Egy házaspár elhozta a négy gyerekét, a nő ruhákat válogatott nekik, a férfi a kanapén ülve a cipőkkel bajlódott, az ő gyerekeiknek segítettem. Nagyon sokáig voltak ott, vissza-visszamentem hozzájuk, rápróbálni a cipőket a néma gyerekekre, míg az apuka kérdezgette, ez jó?, akarsz cipőt?, jó lesz?, nekem meg azt dödörögte mosolyogva, hogy nem hajlandó a gyerek kiköpni a cumit. Elkezdtem nekik ajánlgatni, hogy vannak vadiúj pólóink, S-től XXL-ig, lila, piros, fehér, hátul, csak hogy a felnőtteknek is…, ezt már én is csak dödörögtem, nem hallották, nagy volt a felfordulás. Nem tudtam megállapítani a férfi méretét, nem mertem vinni neki pólót, ő meg nem nagyon állt fel a gyerekeitől. Csak egyszer, végre, hogy megnézze a férfi cipőket. Megtudtam, hányas kell neki, találtam egy egész jót, mutattam is, de akkor már az ajtóban álltak és nem nagyon reagált. Kezemben a cipővel néztem őket, na mehetünk?, kérdezte a férfi a feleségétől, és talán még egyszer megismételte halkan, amit addig is folyton hallottam tőle, hogy istenem, istenem, idegesen, de csöndben. Hát elmentek, a gyerekeknek jó dolgokat találva, de maguknak semmit. Kellett pár sóhaj, hogy tudjam folytatni. De hát persze, közben olyan logikus volt az egész.

IMG_20170311_155515

A finom, helyi étteremből hozatott ebéd elfogyasztása után arra mentem vissza, hogy az egyre nagyobb kuplerájban egyre jobban megy magától a turkálás, csak álldogáltam, nem tudva, kell-e a segítségem. Kellett aztán, volt még dolgunk, de lassan lezártuk a vásárt, hogy folytathassuk a programot. Beszélgettünk Judittal és Szilárddal a négy faluból lett város nem túl jó helyzetéről, az ismerős történetről: a bányaváros lakói a kilencvenes években elvesztik munkahelyüket, gyár és álláslehetőség a közelben alig, a közmunka, hát az meg közmunka. A tanoda az viszont tanoda: lehetőség, remény, segítség, barátságok, jó hangulat és életek megváltoztatása, emberek föl- és kiemelése. Egy kis ragyogás a semmi közepén. A családlátogatás során azért kiderül, hogy ez a semmi nem az a semmi. Itt béke van, nincs fajgyűlölet. Itt a jobbikosok nagy barátjuk a cigányoknak. Legalábbis annak a családnak, ami tőlük kapja a malacot, a festéket a házhoz. Bejárnak egymáshoz a kórházba, együtt mennek gyúrni. Még a gárdisták is szóba kerülnek. És hogy ők, a cigány család is csak a Jobbikra fog szavazni. A menekülteket viszont beengedték volna, már csak azért is, mert most az történik velük, ami a cigányokkal a történelem folyamán.

IMG_0741

Csapatunk tehát hármasával látogatott családokat, fiatalok kísértek el minket, akikkel végig természetes, barátágos hangulatban tudtunk beszélgetni, nem kikérdezés és megfelelés volt, őszinteség és közvetlenség. Ugyanígy volt a családnál is, leszámítva, hogy kissé meghökkenve vettem tudomásul annak a természetességét, ahogy a családfő, később pedig a barát, aki gyúrni hívta, csapatunk két fiú tagjával fogott kezet és mutatkozott be, a köztük ülő két lánynak, nekünk pedig épp hogy egy „csók!”-ot dobtak oda. Tudtam, hogy illemtudó, rendes emberek – épp ezért rökönyödtem meg és szóltam aztán csak alig pár szót. Miközben kedvesen és barátságosan fogadtak és beszélgettek velünk a legintimebb témákról, pénzről és politikáról, mindennapokról, a körülményekről. Az anyukán rögtön kiszúrtam a szép cipőt, amit a nagymama nemrég talált neki nálunk, a kislány pedig gyönyörű volt az új rózsaszín ruhácskájában.

IMG_0742b

A családhoz egy leendő erdőmérnök fiú vitt el minket, aki a tanoda egyik kiválasztottjaként a helyi gyerekeknek fog foglalkozásokat tartani, hiszen ottani fiatalként ő lehet a legjobb példa, magyarázta nekünk, én meg bólogattam, majd’ leesett a fejem. A verőfényes napsütésben, beszélgetve sétáltunk el a családhoz és vissza a tanodába, tyúkok között, kocsma, cigányönkormányzat, bezárt cba és trambulinon ugrálva focizó gyerekek udvara mellett (ezek is magyarok, mondta nekünk a fiú, mutatván, hogy itt tényleg békés egymásmellett élés van).

IMG_0746

A családozás után Judittal és Szilárddal beszélgettünk a mi külső és az ő belső tapasztalataikról. Tökéletes volt a nap struktúrája: először velük beszélgettünk, kis alapozás, aztán a családokkal, aztán megint velük, és így árnyalt képet kaptunk arról, milyen az élet itt, Bátonyterenyén, hogyan élik és akarják megélni a mindennapokat a lakók és mi a véleményük a szakembereknek, Jobbikról, munkalehetőségekről, a gyerekekről.

IMG_20170311_155624

IMG_0738

Egy ilyen fárasztó és élménydús nap, korareggeltől estig, felér egy hosszabb táborral, utazással, nagy élménnyel, mindenkinek ajánlom – aki pedig nem tud eljutni hasonló helyre, az keresse fel az Adománytaxit, hogy legalább a megunt holmijai eljussanak.

IMG_20170311_172521IMG_20170311_172518

IMG_0760
A csapat – és Judit és Szilárd 🙂

A

IMG_0726
A kedvenc képem (Tomi műve)

A fönti képek Horn Tamás és az én művünk.

 

 

Február

Nincs elvárás –> nincs csalódás. Vagyis nem, nem nézem meg, mikor írtam utoljára. Inkább lássuk, mi minden történt azóta. Lássuk a februárt.

Februári lista:

  • 3 prágai múzeum (Futura Museum, National Museum, Meetfactory)
  • 2 tánc a kedvenc prágai rockkocsmámban (Vagon)
  • 3 prágai kávézó először (Café Neustadt, Mamacafé, Café Rybka) és még néhány sokadszor
  • 1 szülinapi kirándulás (Martiné)
  • utolsó úszás Prágában
  • 1 búcsúbuli az erasmusos barátokkal
  • utolsó Prágajárás Mamáékkal (felsorolni szinte lehetetlen, mindenesetre nehéz, de pl..)
  • ..utolsó Kauflandozás
  • 1 hazaköltözés
  • sírások
  • egyetemi órák
  • 1 Valentin-nap (pizzázós Vörös teknős-nézés)
  • 1 lakásnéző
  • 1 Zeneakadémia
  • 2 Hanna-találkozó
  • finom éttermek (Bollywood, A Séf Asztala, Napfényes Étterem, Bölcső, Padthai, Főzelékfaló, gyrosos, török, La Nube, Meki… ja és a prágaiak persze, persze)
  • 1 Nagypapa-látogatás (napsütéssel)
  • 1 Skype- és 1 személyes találkozó az egyik mentorommal
  • 1 új kocsma (Kiadó Kocsma)
  • 1 2Andi-találkozó (Cserpes)
  • 1 szülinap (Mama, Napfényes Étterem, és..)
  • ..1 felolvasás (Hévíz folyóiraté, Nyitott Műhelyben)
  • 1 drámám/nkból készült előadás (Zárt Kör, Affér Színház)
  • 2 könyveladás
  • 1 szakkolis gyűlés
  • 1 Madal (kedvenc magyar kávézó)
  • 1 Oscar-jelölt film megnézése moziban (Jackie)
  • 1 üdv itthon-buli a magyar barátokkal
  • 1 színház (Sirály a Katonában)
  • 1 hűtővásárlás
  • 1 új parfüm
  • 1 Tikkun Olam-találkozó
  • 1 Oscar-díjas film megnézése otthon (Mindenki)
  • 1 Vers Szak-találkozó
  • 1 illusztrációs-könyvkiadós beszélgetés
  • (túl) sok facebookozás
  • (túl) kevés olvasás
  • (túl) kevés írás

 

És: (túl) sok (jó) kép. Annyi, hogy ide végül egyet sem rakok.

🙂

 

Cukor nincs, rossz álmok vannak (összefüggés: nincs)

Hallgatni ezt a zseniális számot és álmodozni arról, hogy végre elolvasom a József és testvéreit – így ülök le blogot írni.

Talán nem unok rá, ha írás közben végig ezt hallgatom. Olyan rég tettem be. Megpróbálkoztam az akusztikus változattal, de pár hang után kinyomtam és megkerestem az eredetit. Majd talán egyszer.

Nem tudom, miért a rossz álmokkal akarom kezdeni. De hirtelen ez jutott eszembe. Pedig annyi minden történt, annyiféleképpen éreztem magam. Na de jól van, a rossz álmok.

Szóval kaptam egy csodálatos álomfogót, életem egyik legszebb ajándéka, ugyanis az én édesanyám készítette a saját kezével, fejével, egy Youtube-videó alapján, háromszor elszaladva a hobbiboltba, és egyszerűen tökéletes, a színe, a gyöngyök, a tollak… Fel is raktam a koliszobámban rögtön, fel a falra, fel a fejem mellé.

alomfogom
Otthon és a kollégiumban

Azért kaptam, mert meséltem neki, hogy rosszakat álmodom. Mire készített nekem egy álomfogót. Még mindig odaáig vagyok, ez a helyzet. És azt hiszem, tegnapig be is vált. Tegnap este még csak furcsát álmodtam, ma viszont kétszer fölébredtem, rosszabbnál rosszabb álmokra. Megint kezdődik. Mama azt mondta, egyéb, izgalmas álomfejtések mellett, hogy inkább térben kell lógnia, márminthogy nem falon. Emellett pedig az olyan környezeti hatások, mint levegőtlenség, hőség, is okoznak rossz álmokat. Nos, nálunk mindkettőből kijut bőven. Talán ezért. De Anna, kedvenc szobatársam, nem álmodik ennyit, sőt, neki előbb tűntek föl az élénk álmaim, mint nekem. Mondjuk ő meg nagyon szédült ma reggel. Talán máshogy jön ki. (Nee, véletlenül elindult Youtube-on egy másik szám, elmerültem, nem indítottam újra az előzőt, gyorsan vissza!) Na mindegy, mindenesetre Mama azt is tanácsolta, vezessek álomnaplót. Én meg sajnos, nagyon sajnos, otthon hagytam a Zsuzsitól kapott angol kis füzetkét, amin ráadásul a To be or not to be felirat egy méhecskét ír körbe, egy méhecskét, amire tekinthetünk valami szürreális, álomszerű entitásként is – ha legalábbis álmokat írnék bele. Na de ez nem akadályozhat. Max majd otthon abba folytatom. Mert tényleg el kéne kezdeni, ha már ennyire kreatív vagyok éjszaka, leskiccelni röviden, aztán elmélkedni rajtuk. Nem is az a lényeg, hogy mit álmodok, hanem hogy aztán hogyan értelmezem azt. Ezt is talán Zsuzsi mondta, valamelyik pszichológiás óráján tanulták.

Ennyit az álmokról. Hogyan is tovább. Ó, hát mondjuk most jöhetne az, hogy január nyolc: cukortalan hónapom szent nyolcadik napja. Tegnap nagyon akartam írni, akkor még szent hetedik lett volna, francba, de legalább ma vasárnap van. Egyszer úgy érzem, egész jól bírom, egyszer úgy, borzasztóan és a múltkor sokkal jobban ment. Sajnos Anna csodás dolgokat hozott, Túró Rudit és gyümölcskenyeret. Ó, és otthon is mik maradtak! Csokis karácsony. Nagyon szükségem volt már a megvonásra, a túlzás nem elég jó szó az én és a csoki kapcsolatára. Vagy hát… azért én mindig elbizonytalanodom, nyugtatni kezdem magam, vagyis hát beugranak a felmentő gondolatok, mint hogy például a gumicukrot nem szeretem, cukros löttyöket nem iszom és nincs mindig itthon táblás csoki, na de talán éppen ez, a nyugtatás és mentegetés a függőség egyik fő jele, nem? Jaj, jut eszembe, rágyújtani sem fogok idén! Mármint hogy idéntől. Csodás lesz. Nem mintha életemben vettem volna bármikor is cigit, csak az adott helyzetekben rövidítettem meg másokat. Na, de ennek vége. De ez persze sokkal könnyebben megy. Egyik nap színes csomagolású papírzsepiket veszek, holott négyszer annyiba kerül, mint a legolcsóbb, másik nap csipszet, pedig azt se veszek soha otthon. Így dözsöl az, aki nem ehet csokit.

img_20170104_163344
Fontos a változatos étkezés

És a gyümölcsök. Szeretem őket, főleg a mandarint (legjobban a cseresznyét, miért idénygyümölcs, ó, miért?), a banánt, és almát is eszem néhanapján. De kezdem azt érezni, hogy ez nem elég. Talán ha lenne cseresznye… Szóval most sokkal nehezebb, mint egy éve, vagy csak háromnegyed, mikor legutóbb ilyet csináltam. De érdekes tapasztalatokkal is jár, például a szupermarketben sétálgatva azt figyelni, mennyire mániákus cukorfogyasztók vagyunk, mekkora választék áll rendelkezésre, minden korosztálynak és ízlésnek, mennyi mindenben van cukor, és mindezt nem szenvedve megélni, hanem érdeklődő kívülállóként, mintha földönkívüli. Tibi (aki körülbelül egyáltalán nem eszik édességet) megértő volt, azt is mondta, így télen nehéz, a hidegben, az ember vágyik valami finomságra. Bele se gondoltam, de jólesett ez a megközelítés. Egy pörgős napon egyébként nem hiányzik annyira az édesség, érzem, hogy csak megszokás, pótcselekvés a sós utáni édes, ilyenkor jólesik megtartóztatni magamat, kihagyni azt, ami függésben tart és jól lenni. A kávézókban viszont, ahol ihatnék egy isteni forrócsokit…! Szóval küzdök, de megéri és még véletlenül sem akarnám megszegni a cukormentes januárom szent szabályát, sőt, februárban is csak hetente fogok édességezni, vagy akkor, amikor az alkalom adja, de biztos, hogy nem úgy, mint eddig. Amikor legutóbb ilyet csináltam… akkor aludtam életemben a legjobban. Csak hogy összekössem a két témát. De tényleg. Igaz, eléggé erőteljesen kifárasztottam magam szellemileg azokban a napokban, de a cukortalanság miatt is fedezhettem fel végre, milyen rögtön elaludni és nem fészkelődni meg gondolkodni még hosszú, hosszú ideig.

Nem tudom, mennyire kéne ezt most itt lezárni (atyaég, mennyi metával aggatom teli az összes posztom), ahogy írtam korábban, annyi minden történt, annyiféleképpen éreztem magam az utóbbi napokban. Alapvetően jól, de például a napokban sírtam először a hiánytól, azt hiszem. Meglátogatott minket Marci, nagyon-nagyon jó volt, minden, leszámítva talán az egyik kedvenc kávézónkban kipróbált matcha teát (tejhabos algatea!).

img_20170106_134427
A gyönyörű tea, amit nem bírtam meginni

Aztán Marci el-, mi meg hazamentünk. Ültem az ágyon és csak jöttek a gondolatok meg az érzések, ahogy szoktak persze, de most bamba arcot vágtam hozzájuk és csak egyre letörtebb lettem. Tudtuk mi, hogy így van ez, de most újra átélhettem, még erősebben: egy-egy látogatás körülrajzolja az otthoniak távolságát. Azáltal, hogy ő itt van, volt, erősebben érzem azt, hogy ők meg messze vannak. Ráadásul Marci Tibi barátja, néhány szempontból ez még rosszabbá teszi a dolgokat. De legalább szomorú smsemre kaptam egy nagyon szép választ. És ez a kép is elkészülhetett:

img_20170105_192550

Szóval minden jó. Vége a prágai szemeszternek, ez ugyanolyan furcsa, mint amikor otthon ér véget egyszer csak az egyetemi félév. Tervezek egy hosszú és ömlengő e-mailt írni a kedvenc órámat tartó tanárnak, az ömlengő szót csak az automatikus önirónia íratja velem, az igazság az, hogy tényleg meg akarom köszönni neki a félévet és hogy annyira inspiratív volt mindvégig. Most is épp a tőle kölcsönkapott könyvet olvasom (Hanif Kureishi, The Buddha of Suburbia), amit korábban nem tudtam beszerezni. Már akkor is értékeltem, hogy kölcsönadta, amikor még nem láttam, hogy: dedikált! Akár véletlen volt, akár ennyire laza és kedves, csak még jobban fogok vigyázni a könyvre. Miről is akartam még írni… A filozófia vizsgánkról és hogy most csütörtökön kiderült, hogy már lehet vizsgázni és mi bementünk tök feleslegesen, mert azt hittük, óra lesz? Vagy arról, hogy ma felvettem pár órát az ELTÉ-n és milyen furcsa lesz megint magyarul hallgatni a kurzusokat? Vagy arról, hogy még sose féltem ennyire a jövőtől? Nem tudom, mindegy is. Álmodjunk (hah) nagyot és koncentráljunk mindig az épp előttünk álló problémára, például hogy lassan abba kellene hagyni, mert nagyon kell pisilnem. És mosnunk is kell.

És egy (4) szelfi öt nappal ezelőttről:

img_20170103_190632-collage

mea delicia

Valahol Csehországban. Egy modern, ám indokolatlanul apró vonatfülkében (hatszemélyes, tele). Próbálok olvasni, nagyon fáradt vagyok. Aztán megakad a szemem egy részen, a rend kedvéért: Bernadine Evaristo, The Emperor’s Babe.

zuleika2

Ez a zene szól hozzá:

Az biztosan jó jel, ha az év első spotify-os Discover Weekly-listája (hosszú idő után ismét) vidítóan inspirálóra sikerült.

Ja és:

img_20170102_154413

A másik kedvenc egyelőre az eheti spotiról:

Már tényleg csak egy óra van hátra a hat és félből?

Teleport

Rémisztő, mennyire intenzíven változik a hangulatom. Lehet, hogy 2017 első bejegyzésének első szavaként nem a rémisztőt kellene írni, amikor ebben a szent évben (is) éppen a félelmet akarom az inspirációt nyújtó minimalitás szintjére csökkenteni, na de talán épp ezért jó, ugye, nézz szembe a félelmeiddel, friss blogod első bejegyzése a friss évben kezdődjék a rémisztő szóval!

Szóval rémisztő, hogy a teljes letargiát, csalódott kétségbeesettséget, elveszettséget hogyan tudja fölváltani a bizakodás és a tiszta boldogságtól való kicsattanás. De fel tudja. Csak egy zseniális szilveszteri kirándulás kell hozzá, szerető és szeretnivaló emberek (anyuka, barátok, szerelem) az év utolsó napjára és éjjelére (is), és az évrendező-évtervező projekt, a már hagyománnyá váló évvégi magambafordulás, motiváló összegzés és nagyotálmodás. Ezt a csodálatosságot mindenkinek szívem legteljesebbségével ajánlom: http://yearcompass.com/

Így hát most épp a Prágába, erasmusos létbe való visszatéréstől sincs kedvem félni. Nagyon, nagyon régóta vagyok itthon, ha erasmusos mércével számolunk, és még régebben hagytam ott szeretett koliszobámat és szeretve szeretett szobatársamat. Már kezdtem magam igazán itthon érezni. Úgyhogy most furcsa, kényelmetlen lesz visszatérni. De mivel tudom, hogy mennyire gyorsan fog elmenni a hátralévő idő, és hogy a különleges élmények mellett már önmagában csak ott lenni, ott és úgy élni, egyedül, barátnővel, idegen helyen létezni is maga a különlegesség, szóval ezek tudatában már csak egyetlen dologtól félek csöppet: a sírástól. Hogy holnap megint ott fogok állni a vonaton, tehetetlenül nézve a szeretteimet, ahogy kedvesen és szerető tekintettel nézik, hogyan olvad szét az arcom a könnyektől. És hogyan sóhajtozom, vágok szenvedő grimaszt, ami azt kiabálja nekik, hogy jaj már, elegem van abból, hogy ilyen könnyen elbőgöm magam, és elegem van abból, hogy megint itthagylak titeket, soha többé, kész, miért csinálom én ezt egyáltalán, és már csukódik is az ajtó, engem elvisznek, ők ott maradnak, ők, akiknek az előbb még fogtam a kezét, éreztem az illatát. Eltűnnek. Nem látom, nem hallom őket. Egyedül maradok.

Jó, jó, jó, nem egyedül, hálaistennek Annával utazom, szuper lesz, nem lesz ám ilyen rémes, na de azért mégis. A múltkor ilyen volt. És aztán milyen jól éreztem magam megint, kint. Hát persze. De én ezt a rengeteg búcsúzkodást nem bírom. Más hogyan? Soha ennyit nem búcsúztam, mint amennyit most ebben a pár hónapban. Nagyon, ez nagyon tömény. És fájdalmas. Az évtervező rákérdezett a titkos vágyamra. Teleportálás. Teleportálás, kedves évtervező, ez az én titkos vágyam. Miért a híreket a világ minden nyelvén elmondó emberszabású robotokat terveznek a japánok, miért nem a teleporttal foglalkoznak? Most komolyan, ki az, aki, ha választhatna, egy robot mellett döntene, és nem a teleport mellett? (tekintsünk most el attól, hogy foglalkoznak vele. e kitörést csak a kézzelfogható eredmények csillapíthatják!)

Épp azt akartam írni, hogy talán a búcsú megírása segít, hogy ne éljem meg olyan drasztikusan, de. De. Hogy lehetne a búcsú nem drasztikus, ha egyszer rólam van szó? Úgyhogy most a szentimentalitásomnak továbbkedvezve álljon itt az év utolsó napjának egy csodás képe, a kamera mögött a drága anyuka, a kamera előtt meg hát:

2017-01-01-16-43-20

 

Jajistenem

Jajistenem, el kéne kezdeni. 0 óra 8 perc van és a hangulatomra keresem a megfelelő szót. Épp a megkövültnél tartok. 0 óra 9 perc. Próbálom magamban megfogalmazni a megkövült szó magyarázatát, a hangulatom magyarázatát, egy percig nem írok, csak gondolkodom. Majd megírom az előző két mondatot. És a lényeg még mindig sehol. 0 óra 10. Visszaolvasom az eddigieket, először a kurziváláson, a sorkizárton gondolkodom, aztán azon, hogy törlöm az egészet, nem való ez blogra. És már várom, hogy leírhassam: 0 óra 11. Ma amúgy nem negyed2-kor kéne lekapcsolni a lámpát, még akkor sem, ha Murakami Harukizom. Lehet, hogy ezt kisbetűvel kéne írni. Lehet, hogy nem kéne írni, ha ilyen a hangulatom. (Most komolyan folytassam, hogy 0 óra 12?) (És hogy visszaolvastam az egészet, és máris: 0 óra 13?)

Tegnap a jógázásról akartam írni, ma a színházról. 0 óra 14. És Mamának volt egy vicces beszólása ma a színházba menet. Arról. Vagyis azt. Hogy karácsony van, szóval Jézusnak olvasta Zeuszt. Valahol az utcán. Valahol az utcán, az Astoria és a Deák között ott szerepel Zeusz neve. 0 óra 15. Arról akartam írni, mennyire zavaróak és ellenszenvesek voltak ma az emberek a színházban. Hogy is… nem olyan intenzíven zavaróak, de feltűnően. Feltűnően ízléstelen és ellenszenves emberek, akikkel sose tudnék azonosulni, és akikről lerí, hogy most kiöltöztek puccosba, hogy a színházlátogatás presztízskérdés, hogy… Furcsa volt. Furcsán idegen. Mármint nem az emberek, az érzés volt furcsa és idegen. Normális, szimpatikus embert felüdülés volt látni. Volt néhány. Azon gondolkoztam, hogy elszoktam a színháztól. Pedig Prágában van most egy cseh drámás órám, rendszeresen járunk színházba, megvan az az egyedi, ismerős érzés, a színházba járás érzése. De talán ott van mellette az idegen országban vagyok érzése is, ami nem hagyja nyugodtan elomolni bennem a másikat. Úgy értem, látom magam körül az embereket, de a különlegesség érzete, azé, hogy egy idegen országban, más idegen országok diákjaival vagyok egy színházban, nem teszi lehetővé, hogy egyszerűen nyugodtan és otthonosan megfigyelhessem, vagy inkább egyáltalán felfoghassam a körülöttem lévőket. Valahogy így. És már 0 óra 21 van, teljesen lemaradtam.

Aztán akartam írni arról is, hogy elszoktam. Elszoktam attól, ahogy a trolivezető megvárja, míg fél kilométert szaladunk, majd amikor ott állunk már majdnem az ajtónál, a troli fenekénél egészen pontosan – elindul, persze. Elszoktam én ettől. És nem ismertem magamra, ahogy életemben talán először felemeltem a karom és azt a bizonyos dolgot mutattam neki, igen, azt hiszem, a mozdulaton, a tekintetemen is látható volt, lett volna, hogy én sem tudom, mit csinálok, lassan, de biztosan, halkan, szelíden, de megkérdőjelezhetetlenül, és aztán nem ismertem magamra akkor sem, amikor félig viccesen azt mondtam Mamának, na, tényleg megyek xy helyre, értsd egy külföldi országba, mert tényleg gondolkodom külföldön, kicsi kinntanuláson, kicsi kinnélésen, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, most már kezdem szokni, hogy komolyan ezen gondolkodom, na de ez, amikor egy hülye trolivezetőről is már ilyesmi ugrik be, nem kimondva, de az, hogy máshol mennyivel jobb minden és így tovább, az valóban hihetetlen. 0 óra 27.

0 óra 30, 3 perc átolvasni, amit eddig írtam. A megkövültség enyhült, most ugrik be, hogy ideiglenes nihilnek is nevezhetném. Az írás elterelte a figyelmem, a hangulatom. Jó lenne legközelebb összeszedettebbnek lenni. Ha nem, hát nem. Legalább elkezdtem. Ezután könnyebb lesz. Hátha.

Kerestem egy képet, hogy ne csak szöveg legyen:

wpid-picsart_1421793773858