Jajistenem

Jajistenem, el kéne kezdeni. 0 óra 8 perc van és a hangulatomra keresem a megfelelő szót. Épp a megkövültnél tartok. 0 óra 9 perc. Próbálom magamban megfogalmazni a megkövült szó magyarázatát, a hangulatom magyarázatát, egy percig nem írok, csak gondolkodom. Majd megírom az előző két mondatot. És a lényeg még mindig sehol. 0 óra 10. Visszaolvasom az eddigieket, először a kurziváláson, a sorkizárton gondolkodom, aztán azon, hogy törlöm az egészet, nem való ez blogra. És már várom, hogy leírhassam: 0 óra 11. Ma amúgy nem negyed2-kor kéne lekapcsolni a lámpát, még akkor sem, ha Murakami Harukizom. Lehet, hogy ezt kisbetűvel kéne írni. Lehet, hogy nem kéne írni, ha ilyen a hangulatom. (Most komolyan folytassam, hogy 0 óra 12?) (És hogy visszaolvastam az egészet, és máris: 0 óra 13?)

Tegnap a jógázásról akartam írni, ma a színházról. 0 óra 14. És Mamának volt egy vicces beszólása ma a színházba menet. Arról. Vagyis azt. Hogy karácsony van, szóval Jézusnak olvasta Zeuszt. Valahol az utcán. Valahol az utcán, az Astoria és a Deák között ott szerepel Zeusz neve. 0 óra 15. Arról akartam írni, mennyire zavaróak és ellenszenvesek voltak ma az emberek a színházban. Hogy is… nem olyan intenzíven zavaróak, de feltűnően. Feltűnően ízléstelen és ellenszenves emberek, akikkel sose tudnék azonosulni, és akikről lerí, hogy most kiöltöztek puccosba, hogy a színházlátogatás presztízskérdés, hogy… Furcsa volt. Furcsán idegen. Mármint nem az emberek, az érzés volt furcsa és idegen. Normális, szimpatikus embert felüdülés volt látni. Volt néhány. Azon gondolkoztam, hogy elszoktam a színháztól. Pedig Prágában van most egy cseh drámás órám, rendszeresen járunk színházba, megvan az az egyedi, ismerős érzés, a színházba járás érzése. De talán ott van mellette az idegen országban vagyok érzése is, ami nem hagyja nyugodtan elomolni bennem a másikat. Úgy értem, látom magam körül az embereket, de a különlegesség érzete, azé, hogy egy idegen országban, más idegen országok diákjaival vagyok egy színházban, nem teszi lehetővé, hogy egyszerűen nyugodtan és otthonosan megfigyelhessem, vagy inkább egyáltalán felfoghassam a körülöttem lévőket. Valahogy így. És már 0 óra 21 van, teljesen lemaradtam.

Aztán akartam írni arról is, hogy elszoktam. Elszoktam attól, ahogy a trolivezető megvárja, míg fél kilométert szaladunk, majd amikor ott állunk már majdnem az ajtónál, a troli fenekénél egészen pontosan – elindul, persze. Elszoktam én ettől. És nem ismertem magamra, ahogy életemben talán először felemeltem a karom és azt a bizonyos dolgot mutattam neki, igen, azt hiszem, a mozdulaton, a tekintetemen is látható volt, lett volna, hogy én sem tudom, mit csinálok, lassan, de biztosan, halkan, szelíden, de megkérdőjelezhetetlenül, és aztán nem ismertem magamra akkor sem, amikor félig viccesen azt mondtam Mamának, na, tényleg megyek xy helyre, értsd egy külföldi országba, mert tényleg gondolkodom külföldön, kicsi kinntanuláson, kicsi kinnélésen, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, most már kezdem szokni, hogy komolyan ezen gondolkodom, na de ez, amikor egy hülye trolivezetőről is már ilyesmi ugrik be, nem kimondva, de az, hogy máshol mennyivel jobb minden és így tovább, az valóban hihetetlen. 0 óra 27.

0 óra 30, 3 perc átolvasni, amit eddig írtam. A megkövültség enyhült, most ugrik be, hogy ideiglenes nihilnek is nevezhetném. Az írás elterelte a figyelmem, a hangulatom. Jó lenne legközelebb összeszedettebbnek lenni. Ha nem, hát nem. Legalább elkezdtem. Ezután könnyebb lesz. Hátha.

Kerestem egy képet, hogy ne csak szöveg legyen:

wpid-picsart_1421793773858

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s