Teleport

Rémisztő, mennyire intenzíven változik a hangulatom. Lehet, hogy 2017 első bejegyzésének első szavaként nem a rémisztőt kellene írni, amikor ebben a szent évben (is) éppen a félelmet akarom az inspirációt nyújtó minimalitás szintjére csökkenteni, na de talán épp ezért jó, ugye, nézz szembe a félelmeiddel, friss blogod első bejegyzése a friss évben kezdődjék a rémisztő szóval!

Szóval rémisztő, hogy a teljes letargiát, csalódott kétségbeesettséget, elveszettséget hogyan tudja fölváltani a bizakodás és a tiszta boldogságtól való kicsattanás. De fel tudja. Csak egy zseniális szilveszteri kirándulás kell hozzá, szerető és szeretnivaló emberek (anyuka, barátok, szerelem) az év utolsó napjára és éjjelére (is), és az évrendező-évtervező projekt, a már hagyománnyá váló évvégi magambafordulás, motiváló összegzés és nagyotálmodás. Ezt a csodálatosságot mindenkinek szívem legteljesebbségével ajánlom: http://yearcompass.com/

Így hát most épp a Prágába, erasmusos létbe való visszatéréstől sincs kedvem félni. Nagyon, nagyon régóta vagyok itthon, ha erasmusos mércével számolunk, és még régebben hagytam ott szeretett koliszobámat és szeretve szeretett szobatársamat. Már kezdtem magam igazán itthon érezni. Úgyhogy most furcsa, kényelmetlen lesz visszatérni. De mivel tudom, hogy mennyire gyorsan fog elmenni a hátralévő idő, és hogy a különleges élmények mellett már önmagában csak ott lenni, ott és úgy élni, egyedül, barátnővel, idegen helyen létezni is maga a különlegesség, szóval ezek tudatában már csak egyetlen dologtól félek csöppet: a sírástól. Hogy holnap megint ott fogok állni a vonaton, tehetetlenül nézve a szeretteimet, ahogy kedvesen és szerető tekintettel nézik, hogyan olvad szét az arcom a könnyektől. És hogyan sóhajtozom, vágok szenvedő grimaszt, ami azt kiabálja nekik, hogy jaj már, elegem van abból, hogy ilyen könnyen elbőgöm magam, és elegem van abból, hogy megint itthagylak titeket, soha többé, kész, miért csinálom én ezt egyáltalán, és már csukódik is az ajtó, engem elvisznek, ők ott maradnak, ők, akiknek az előbb még fogtam a kezét, éreztem az illatát. Eltűnnek. Nem látom, nem hallom őket. Egyedül maradok.

Jó, jó, jó, nem egyedül, hálaistennek Annával utazom, szuper lesz, nem lesz ám ilyen rémes, na de azért mégis. A múltkor ilyen volt. És aztán milyen jól éreztem magam megint, kint. Hát persze. De én ezt a rengeteg búcsúzkodást nem bírom. Más hogyan? Soha ennyit nem búcsúztam, mint amennyit most ebben a pár hónapban. Nagyon, ez nagyon tömény. És fájdalmas. Az évtervező rákérdezett a titkos vágyamra. Teleportálás. Teleportálás, kedves évtervező, ez az én titkos vágyam. Miért a híreket a világ minden nyelvén elmondó emberszabású robotokat terveznek a japánok, miért nem a teleporttal foglalkoznak? Most komolyan, ki az, aki, ha választhatna, egy robot mellett döntene, és nem a teleport mellett? (tekintsünk most el attól, hogy foglalkoznak vele. e kitörést csak a kézzelfogható eredmények csillapíthatják!)

Épp azt akartam írni, hogy talán a búcsú megírása segít, hogy ne éljem meg olyan drasztikusan, de. De. Hogy lehetne a búcsú nem drasztikus, ha egyszer rólam van szó? Úgyhogy most a szentimentalitásomnak továbbkedvezve álljon itt az év utolsó napjának egy csodás képe, a kamera mögött a drága anyuka, a kamera előtt meg hát:

2017-01-01-16-43-20

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s